Hosszú percek óta állok az Alkotmány utca koszos járdáján és megbűvölten bámulom azt a piros autót, amelyik épp velem szemben parkol a túloldalon. Én fekete szoknyában és magassarkúban, ő fényfürdőben és mozdulatlanságban: a nap vidáman csillan meg mindkettőnkön. Pont ott áll, ahová másfél órával ezelőtt én parkoltam le a fekete kocsimmal. Ellopták az autót? Semmi kétség, a piros kocsi az autóm helyén áll, pedig még a parkolócetlim se járt le: még van 11 kifizetett percem.
Gyorsan eldöntöm, hogy nem fogok sírni. Nagylány leszek, felnőtt nő, aki nem kötődik érzelmileg egy járműhöz! Egyszerűen csak becsukom a szemem és megvárom, amíg helyreáll a világ rendje, aztán szépen átsétálok a túloldalra, beszállok az autómba és hazamegyek vele.
Ellopták a kocsimat?!
– Elnézést, segíthetek valamiben…? – szólít meg hangjában, tekintetében őszinte segítőszándékkal a rendőr.
– Azt hiszem, ellopták a kocsimat, mert oda parkoltam, de nem találom… – magyarázom erőltetetten nyugodt hangon, ahogy a piros autóra mutogatok.
– Milyen autó volt és mi a rendszáma? – kérdi és szemeivel gyorsan fellistázza a túloldal összes parkoló járművét szín és típus szerint.
A praktikus kérdés váratlanul ér. Elemi erővel tör ki belőlem a sírás és a kocsim kulcsát (immár a hozzá köthető egyetlen emléktárgyamat) mutogatom neki.
Mélyről feltörő szomorúsággal ecsetelem, hogy ellopták az autót, ami bár nem volt új és drága, nem különleges és extrán felszerelt darab, hét évig gyűjtöttem rá, s a mai napig odavagyok érte. Minden fontos élettörténésem tanúja volt. Végül azt is megvallom neki zsebkendőért kotorászva a lakk kézitáskámban, hogy ha sok pénzem lenne, akkor sem kellene másik autó.
A rendőr együttérzően hallgatja az „ellopták az autót” monológomat, majd újra megkérdi, milyen autót és rendszámot keresünk. A válaszom hallatán elmosolyodik és némán a parkolósor másik harmadára mutat. Kb. tízzel hátrébb, a másik kocsi mögött. Ott álltam meg. Ott állok.
Arcom a papírzsebkendőbe temetve, orrfújás közben kezdek nevetni. A veszteség és hiány érzése hirtelen megkönnyebbülésbe és hálába csap át bennem. Szipogok, a könnyeimet törölgetem, mégis mindketten mosolygunk.
– Na, nincsen semmi baj – mondja és érzem, menni készül.
– Ne haragudjon… Köszönöm… – suttogom és tudom, helyreállt a világ rendje.
Amikor a kocsimba beülve a parkolócetlit elteszem emlékbe, még van rajta 3 kifizetett percem.
Hazaindulok.
Ennek a napnak a reggelén tudtam meg, hogy meghalt a legkedvesebb tanárnőm a Színművészetiről.
(2019. június 28.- RA emlékére)
