Idén lenne ötven éves a japán sportautó-építés legendás klasszikusa. A Toyota Celica a lehető legjobbkor született, és sokak bánatára ereje teljében távozott. Az alábbiakban bemutatjuk, hogyan született meg az autó és milyen utat járt be 35 év alatt.
És megszületnek a praktikus örömautók
A hatvanas évek végén ésszerű forradalom söpört végig a nyugati világ autóiparán. A tömegpiaci ügyfelek vásárlóereje már lehetővé tette, hogy ne kelljen a leggazdaságosabb megoldásra törekedniük. Két autóra azonban nem futotta az átlagembereknek, így születettek meg a praktikus örömautók: az élvezetes vezethetőséget mindennapi praktikummal kombináló modellek. Az Észak-Amerikából induló mozgalomra villámgyorsan reagált a Toyota. 1970 decemberében bemutatták az új generációs Carina szedán kétajtós, 2+2 üléses kivitelét. A Carina Celica volt az első japán autó, amelyet modern robotok szereltek össze. A Yamaha hengerfejjel szerelt 18R-G blokk adta azoknak a versenyváltozatoknak az alapját, amelyekkel a Toyota világszerte, így Európában is megkezdte szárnypróbálgatásait a motorsportban. Az első generációs Celicából hét év alatt egymillió darab készült, a modell népszerűsége a gyártás végéig töretlen maradt. A Toyota mégis leváltotta a modellt.
Az újonc látványosabb hosszabb és szélesebb, kényelmesebb és gazdagabban felszerelt modell volt, amely azonban maradéktalanul hozta az elődöt olyan népszerűvé tevő vezetési élményt és kifinomultságot. Kétféle karosszériatípus (kupé és ferdehátú) között választhattak az ügyfelek, a hátsó üléspad immár valóban háromszemélyes volt. A fejlesztések nyomán a második generációs modell alkalmassá vált a hosszú távú utazásokra. Ez hívta életre azt a hathengeres motorral szerelt Celica Suprát, amely aztán később nevének előtagját elhagyva önálló karriert futott be.
A második kiadású Celicát imádták a vevők, független karosszériaműhelyek még kabrió és targa tetős átépítéssel is kínálták, négy évvel később mégis nyugdíjazták.
A cikk a követező oldalon folytatódik.
