Amikor Tollár Mónika 30 évesen meglátott az utakon egy autót, aminek a hátán egy gyönyörű dobozban volt a pótkereke, és a csomagtartója hűtőajtóként nyílt, azonnal beleszeretett. Akkor még nem tudta sem a márkáját, sem az árát – de azt igen, hogy egyszer neki is lesz egy ilyen kocsija. És lett is! A 15 éve tartó, töretlen ívű Toyota RAV4-szerelem alapja Mónika részéről kettős, mint mondja: „a külseje megragad, a belseje megtart”.
Toyota Yaris volt az első szerelem
„Életem első autóját 25 évesen kaptam a szüleimtől az első diplomám megszerzésének alkalmából. A gyönyörű kék Toyota Yarist én választottam, masnival átkötve vettem át a márkaszalonban. Hónapokig a BKV buszok nyomvonalán közlekedtem vele, mire megtanultam, melyik utca melyikbe nyílik Budapesten. A 18 évesen megszerzett jogosítványom és a vezetési kalandvágyam biztonságos keretek között barátkozott ebben a szuperstabil kisautóban” – meséli Tollár Mónika. Az autónak lépten-nyomon a csodájára jártak, mert a külseje teljesen egyedi volt. A motorház tetejére és az oldalára ugyanis ráírták Mónika nevét japánul!
Mónika nagyon vigyázott a Yarisra, mindvégig ápolta, szeretgette. Mint mondja, hatalmas megkönnyebbülés és békesség a lelkének, hogy tíz évvel később az egyik nagyon kedves barátnője vette meg, aki a mai napig szépen gondját viseli, s így Mónika is találkozhat vele időről időre.
A következő oldalon kiderül, hogyan került egy sötétszürke Toyota RAV4 Mónikához, és mit gondol a színéről.
És jött a RAV4, na meg az első mámoros út
„Életem második autója az a bizonyos pótkerekes csoda lett, amit 30 évesen láttam meg az utakon. A Toyota RAV4-et, a városi terepjárónak titulált csodakocsit egy szombathelyi márkaszalonban vettem újonnan, s én lettem az első tulajdonosa. A hazaút Budapestre mámorban telt – hihetetlen élmény volt egy ekkora járművet vezetni a Yaris után! S mivel nálunk a családban bevett szokás, hogy aki új autót vesz/kap, az tortát rendel. A 20 cm magas, méretarányos RAV4 tortát a kocsi katalógusképei alapján készítették egy mestercukrászatban” – meséli Mónika.
RAV4-szerelem: a külseje megragad, a belseje megtart
„Odavagyok a formájáért, a karakteréért, a megjelenéséért, de a belső értékei legalább ennyire lenyűgöznek” – mondja autójáról Mónika. Mindig is olyan autóra vágyott, ami egy az egyben képviseli és maximálisan szolgálja az éppen aktuális új életszakaszát, hiszen a yarisos egyetemista napjait felváltották a kisgyermekes, vizslakutyás hétköznapok. „Szeretem, hogy összkerék-hajtású, és szándékosan választottam manuális hatfokozatú sebességváltót. Szeretem a crossover hangulatát! A színével – sötétszürke metál – pedig idővel megbarátkoztam, bár eredetileg pirosat vagy sötétkéket szerettem volna. A dízel üzemanyag a részemről abszolút tudatos döntés volt, mert elsősorban hosszú utakra mentem vele, és így jó fogyasztást sikerült vele elérnem. A 2007-es gyártású (100 kW, 136 LE, 2231 cm3) meseautómmal közel 228 ezer kilométert tettem meg eddig.”
Mónika szereti a Toyota RAV4 hatalmas csomagterét, a kényelmes utasterét és a vezetőülés tágas komfortját. Szereti azt a biztonságérzetet, amit robusztussága, valamint az ABS (blokkolásgátló) és az ASR (kipörgésgátló) ad. „Abszolút nem érzem nagynak és/vagy férfiasnak magamhoz – bár a színe valóban nem nőies…” – teszi hozzá. További kedvenc kényelmi funkciói a kétzónás digitális klíma, a nyitható napfénytető (ahogy ő fogalmaz: tiszta Sunshine Barbie-feeling!) és a tempomat, valamint az állítható/dönthető utasülések és az esőszenzor. „A kulcsnélküli nyitást és indítást gyakorlatilag az első naptól kezdve szoknom kell, mert ha elfáradok, képes vagyok még most is a kulcsot keresni a zsebemben vagy vezetés közben a kormány jobb oldalán kotorászva kutatni.”
A következő oldalon Mónika elárulja, hogy ha egyszer autót vált, milyen modell jöhet szóba.
Kampányokat talál ki Mónika vezetés közben
A jogsi megszerzése óta Mónika nagyon szeret vezetni és gyakorlatilag életformájává vált, hogy útközben is dolgozik: telefonál, ügyintéz, tervez, jegyzetel. A vezetés számára egy olyan ’kikapcsolt’ (ún. IDLE) állapot, amikor remekül tud gondolkodni és alkotni. A legtöbb kreatív marketing kampányát vezetés közben találta ki, s leggyakrabban a piros lámpa bámulása közben szokott megvilágosodni. „Napi szinten vezetek, mert a munkámhoz és a magánéletemhez egyaránt szükséges a mobilitás. A színházi előadásaim és a vállalkozásfejlesztési workshopjaim az ország különböző helyein valósulnak meg. Budapesten belül azonban inkább a tömegközlekedést választom, reggel leparkolok a város peremén, úgy indulok tovább busszal, villamossal. Nem kínozom a dízelmotort a belvárosi araszolásban vagy rövid utakon.”
„Ravnégyesként” az úton
Az autó méreteit Mónika abszolút megszokta, tolatóradar nélkül is gond nélkül parkol vele bárhol, amit elismerően néznek végig a férfiak is. Az emberek a ’ravnégyeseket’ dinamikus vezetőnek gondolják, akiknek tekintélyük van az utakon. Mónika ennek ellenére nem rodeózik a sávok között, különösen, amióta a gyermekével és a vizslájával együtt utazik. „Nyugodt, higgadt vezetőnek tartom magam: nem káromkodok, nem dudálok, nem dühöngök, nem türelmetlenkedem. Sosem éreztem hátrányos megkülönböztetést azért, mert nőként ülök a volán mögött. Persze azért engem is ér néha meglepetés, amikor nagy ritkán visszaülök egy Yarisba, és az első pár órában ún. RAV4-öntudattal vezetem.”
Akárhányszor megállítják a rendőrök Mónikát ezzel a nagy és szigorú autóval, amikor konstatálják, hogy egy piros kabátos lányka ül benne, mindig kedvesen továbbengedik. A szondát is nevetgélve fújja meg nekik, mert ők sem gondolják komolyan, hogy alkoholt fogyasztott volna. Egyszer még egy olyan rendőrrel is találkozott, aki megígérte, megnézi az előadását a színházban.
Nehéz lesz megválni a Toyota RAV4-től
„Nem tagadom, hogy érzelmileg mélyen kötődök az autómhoz. Nagyon jóban vagyunk a kezdetek óta és tudom, bitang nehéz lesz a váltás, az elválás, ha egyszer eljön az idő. A közös évek alatt abszolút a szívemhez nőtt, a mai napig odavagyok érte, mert minden fontos élettörténésem tanúja volt. Fotók százain és emlékeim ezer lapján szerepel velem, mellettem – mondhatni ikonikus társam lett. A rendszámát és a hátsó ablakára ragasztott Vizsla Túra matricát sok ismerősöm kapásból felismeri bárhol a városban, és már hív is telefonon, hogy „Helló, itt és itt láttunk titeket…” Simone Weil gondolatát idézve úgy érzem, az autóm megtanított vágyakozni az után, ami az enyém! Az egyik novellámban épp ezért írtam többek között róla is, amikor azt hittem, fényes nappal ellopták.”
S hogy mindezek után van-e álomautója Mónikának, amire vágyna, aminek nagyon örülne? Mint mondja, erre csupán az alábbi képpel tud válaszolni – ebben minden benne van.
| Tollár Mónika igazi, vérbeli kulturális kreatív, aki két különböző szakterületen építgeti magát. Élete egyik felében brandépítéssel és vállalkozásfejlesztéssel foglalkozik kreatív marketing tanácsadóként. Élete másik felében a színház világában mozog otthonosan: produkciós vezetőként és dramaturg-rendezőként alkot. Mindemellett két egyetemen (EDUTUS Egyetem, BGE) tanít, s ha ideje engedi, szakmai workshopokat tart. Legnagyobb büszkesége az általa 14 évvel ezelőtt alapított Vizsla Túra, mely a legnagyobb hazai önkéntes hobbikutyás szerveződés. |