A 24 éves Kovács Fanni, azaz „TruckerFanni” nagy álma, hogy egy nap kamionnal mehet el egészen Skandináviáig. Nem mindennapi tervét talán hamarosan meg is valósíthatja, hisz nemzetközi tehergépjármű-vezetőként keresztül-kasul menetel Európában. A hosszú kamionos utak számára inkább életformát jelentenek, mint sem munkakört. Megkérdeztük Fannit, hogyan éli mindennapjait egy női tehergépjármű-vezető. Tudtad, hogy kamionnal versenyeket is rendeznek? Az Európa Bajnokság egyetlen női résztvevőjével mi is beszélgettünk: Steffi Halm: A versenyek előtt még ma is izgulok
Hogyan kerültél erre a pályára?
Ez egy életforma, amit a családból hozok magammal. Nagypapám nemzetközi buszsofőr volt, apukám és a bátyám tehergépjármű-vezetők. Mondhatni, ebbe születtem bele és ebben az életformában is nőttem fel. Apummal sokat jártam kamionozni már egészen kicsiként is. Többet voltam vele a kamionban, mint az óvodában. Gimisként pedig Svájcba is kijártam vele. Nagyon szerettem vele menni.
Furcsa, de csak jogsi szerzés után gondolkodtam el azon, hogy én is ezt csináljam. Miután megvilágosodtam, pont kapóra jött, hogy vége lett a sulinak, ezáltal a diákmunkámnak is, így szinte azonnal megkezdhettem a tehergépjármű-vezetővé válás felé vezető utamat. Furgonsofőr lettem. Voltam futár, belföldeztem hűtőssel, de egy nagyobb kiadás miatt sofőrszolgálatoztam is. Mindeközben spóroltam a nagy kategóriás jogsikra. (A Suzukinál női vontatmányvezetővel is találkozhatsz: Élet a Suzuki-gyárban: egy női targoncavezető mindennapjai)
Jelenleg mivel foglalkozol pontosan?
Főállásban nemzetközi tehergépjármű-vezető vagyok egy nyergesvontatóból és ponyvás félpótkocsiból álló mega járműszerelvényen. Nagyrészt autógyáraknak szállítok alkatrészt. Másodállásban, ami jelenleg szünetel a pandémia miatt, privát limuzin sofőr vagyok. Privát alatt azt értem, hogy nem egy kibérelhető party limót vezetek, hanem üzletembereket szállítok. De hamarosan indul a saját fuvarozó cégem, így bővül a lista.
Nőként hogyan tudod megállni a helyed?
Amikor furgonoztam, kaptam előítéleteket bőséggel, ma már viszont kevesebb megjegyzés ér. Kezdő kamionosként nehezebb volt. Ha bénázni láttak, arra fogták, hogy nő vagyok, nem arra, hogy kezdő. Persze tisztelet a kivételnek, mert nem mindenki gondolja így. Az a tapasztalatom, hogy ha egy nő nagy vasat vezet, általában jobban elismerik, mint egy B kategóriás jogosítvánnyal rendelkezőt. Pedig ma már nincs akkora különbség a női- vagy férfimunka közt, mindenki megtalálhatja a számításait szokatlan területeken is. Különbözőek vagyunk – van, akinek nem való ez az életforma, van, akinek igen, és ez nem nemtől függ. (Arról, hogy a nők valóban rosszabbul vezetnek-e, mint a férfiak, itt olvashatsz: A nők rosszabbul vezetnek, mint a férfiak? Autósiskolák válaszolnak)
Interjúnk a következő oldalon folytatódik.
Mit szeretsz leginkább a munkádban?
A sikerélményeket. Nem csinálom még olyan régóta ezt, így nagyon tudok örülni, ha érzem magamon a fejlődést. Nem vagyok profi, de igyekszem az lenni. Ez persze még rengeteg tanulással jár. Imádom, hogy világot láthatok, imádom a kamionok hangját és introvertált jellemvonásokkal imádom, hogy ez viszonylag egy magányos munka.
Mi jelenti számodra a legnagyobb nehézséget?
Nehéz, hogy keveset vagyok a családommal. És nehéz ellenállni a vezetés közbeni nassolás kísértésének. Mióta nemzetközizek, 12 kiló jött fel rám és ez nagyon zavar. Próbálok változtatni rajta. Nehézség az is, hogy idegen nyelven megértessem magam. Németül a munkám során pár szót megtanultam, angolul gyenge középfok szinten tudok. De mit sem ér a tudásom a hadarás, az elharapott szavak és a különböző akcentusok esetén.
Mikor kezdtél el vezetni?
Úgy emlékszem, kb tíz éves voltam, amikor először ültem a volán mögött. Apukám ölében vezettem először egy földúton. Amikor nagyobb lettem, anyum SX4-ét vezettem egy nagy betonplaccon. 2016-ban szereztem meg a jogsim B kategóriára, ezután 3-4 hónapig nem vezethettem egyedül. Legtöbbször apum ült mellettem. (Anyukámat is apukám tanította vezetni, meg az anyai nagypapám. Ők mindketten hivatásos gépkocsivezetők). Mivel az apukám tehergépjármű-vezetőként dolgozik évtizedek óta, és felnézek rá, így ezt a pár hónapot továbbképzésnek fogtam fel, nem felügyeletnek. A „továbbképzésem” után is sok ember mondta, hogy van érzékem a vezetéshez. „Látszik, hogy apád vére vagy! „Te vagy az egyetlen csaj ismerősöm, aki jól vezet!” Ezeket a mondatokat mind megkaptam. Ahogy jöttek folyamatosan az elismerések, elkezdtem gondolkodni. Mindenkinek van valami tehetsége. Nekem ez lenne az? A vezetés? Ekkor jött a megvilágosodás: tehergépjármű-vezető akarok lenni! (Benned is megragadtak bizonyos mondatok, amelyeket például az oktatódtól kaptál? Itt összegyűjtöttünk néhány gyöngyszemet: Mondatok tanulóvezető korunkból, amelyek örökre belénk égtek)
Cikkünk folytatódik a következő oldalon.
Milyen autóval jársz a hétköznapokban?
Az első autómról nem lehet sem most, sem később múlt időben beszélni. „Opika” van, és míg élek, lesz is. „Opika” egy Opel A1 Vectra, 1.7td Isuzu motorral, aminek a története van. Az autót még édesapám mentette meg magának több mint egy évtizede. Hónapokig nézegette a hirdetést, de sokallta az árát, majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy levették a netről az autó hirdetését, majd felrakták újra, immár olcsóbban, de törötten. Kiderült, hogy lett volna rá vevő, ezért a tulaj elvitte az autót papíroztatni, ekkor balesetet szenvedett. Így a vevőnek mégsem kellett, apukámnak viszont igen, így megvette. Hónapokon keresztül minden délután foglalkozott vele. Apró darabokra szedte, kibelezte, a menthető alkatrészeket megjavította, a menthetetleneket kicserélte. Apukámnak karosszéria-lakatos a szakmája, de nagyon ért az autószereléshez is, így a fényezésen kívül szinte mindent saját maga csinált. Amikor kész lett, úgy nézett ki, mintha most gurult volna ki a gyárból. (Vannak nők is, akik értenek a szereléshez. Ilyen például Aranka: Új “szívet” kapott Aritól a 231 lóerős, jobbkormányos Mazda RX8)
Évekkel később, miután meglett a jogsim (igazából már előtte is), azon töprengtem, milyen kocsit vegyek magamnak. Akkoriban még diák voltam, diákmunkás fizetésből pedig csak minimális keretem volt autóra. Emiatt roncsabbnál roncsabb autókat mutogattam apumnak a használtautón, amit idővel megelégelt és úgy döntött, hogy inkább felkínálja nekem megvételre Opikát, ő meg vesz magának egy másikat. Megvettem tőle Opikát, utána vett magának egy ugyanilyen Vectrát, ami szintén az enyém lett közel másfél éve, mert Opika az idő vas foga miatt újra restaurálásra szorul. A második Vectra, amit jelenleg használok, Opika donorja lesz. Ja, amúgy az alkaromra tetováltattam Opika képét, így akkor is velem van, amikor épp nem őt vezetem. Az a tervem, hogy megszerzem rá az OT rendszámot (oldtimer – a szerk.), fűtött garázst kap, és „nyugdíjaztatom”.
Ha választhatnál egy álomautót magadnak, mi lenne az?
Én sokszor az embert az autójával párosítom össze, vagyis az autója alapján ismerem fel, így számomra az autó védjegyként is funkcionál. Én nem a „hosszú szőke hajú csaj” vagyok, hanem az, „akinek az a régi, kék Vectrája van”. Sosem szerettem a tömeghez tartozni, a választásom egy nem éppen népszerű autóra esne. Úgy érzem, nagyon illene hozzám, és nagyon tetszik mind stílusilag, mind műszakilag, a 2. generációs Saab 9-3, 2.0T XWD szedán.
Ez is érdekelhet: Íme, a csinos női kamionsofőr, akit százezrek követnek a neten