Van valami egészen különleges abban, amikor nőként mesélünk az autózásról. Nem a lóerőkről, nem a műszaki adatokról, hanem arról, amit a vezetés jelent. A szabadságot. A rendetlenségbe rejtett rendszert. A barátnős utak hangulatát. A gyerekzsivajt a hátsó ülésen. A csendes, terápiás kilométereket.
Lékai‑Kiss Ramóna színésznő, műsorvezető történetei is pont ezekről a pillanatokról szólnak, éppen ezért olyan ismerősek és mosolyra csábítóan őszinték. Tiniként hóban, magassarkúban vezetni tanulni, friss jogsival Budapesten balra kanyarodni, elengedhetetlen autós kattanásokra rászokni és egy autóval együtt igazán felnőtté válni.
Ó, hát teljes eksztázis volt! Én az a típus vagyok, aki már előbb szeretett volna vezetni, mint ahogy lehetett. Így amint betöltöttem a 15-öt, mentem is egészségügyi vizsgát tenni, 16 évesen már a KRESZ-vizsgát is letudtam, majd amikor eljött a 17. születésnapom (december 2.) aznap el is kezdtem vezetni Veszprémben. Apukám két aranyszabállyal indított útnak: télen tanulj vezetni, mert az ad igazi rutint, és tedd mindezt magassarkúban, mert ha úgy menni fog, akkor mindenhogyan. Ezekkel a tanácsokkal vágtam neki az autós nagyvilágnak, jeges utakon, magassarkúban, tini-lendülettel, és azzal az érzéssel, hogy most kinyílik a világ.
Mentem, és azóta is úgy gondolom, hogy ezt nagyon jól tettem! Ahogy megvolt a jogsim még abban az évben költöztem is Budapestre, és a kis 1984-es Nissan Micrámmal bevettem az autópályát és a fővárost. A nagyvárosi forgalom persze elsőre sokkolt, fél évig konkrétan sírtam, mert itt szinte sehol sem lehet normálisan balra kanyarodni, ott volt az a rengeteg sáv, minden hatalmas, és mindenki gyors. De aztán belejöttem, és azóta is imádok vezetni. Valójában ez volt a legjobb iskola. Rengeteg tapasztalatot szereztem és ezt segített, hogy magabiztossá váljak a kormány mögött.
Igazából a Micra volt a felnőtté válásom első igazi, négykerekű társa. Aztán amikor eljött az idő, hogy megválljak tőle kollégám, Kinizsi Ottó vette meg, így még nagyon sokáig követhettem az „életét”. Ennek nagyon örültem.
Naná, méghozzá a Toyota Celica. Sportos, menő, színes, számomra maga volt a megtestesült szabadság és a Halálos iramban női univerzuma. Akkoriban jött ki a Halálos iramban első része, tele matricás, neonfényes autókkal, nagyon vágytam erre az életérzésre. Akkoriban tényleg úgy éreztem, hogy egyszer majd beülök egy ilyen kis vagány járgányba és úgy megyek végig a városon, mint egy filmjelenetben. Ma már más típusú autók vonzanak, praktikusabb vagyok, de a Celica álom-emléke örökre megmarad.
Abszolút terápia, az egyik legnagyobb feltöltődés. Ha barátnőkkel megyünk nyaralni, általában én vagyok a sofőr és nagyon szívesen vállalom is ezt a szerepet. Ha egyedül vezetek, akkor kikapcsolok. Podcastet hallgatok, hangoskönyvet indítok vagy elintézem azokat a telefonokat, barátnős beszélgetéseket, amikre napközben nincs mindig idő. Ha pedig családdal utazunk, akkor jönnek a szójátékok Noéval, a kisfiammal. Egyszerűen az autó a második nappalink.
Ó, igen! A világítás-mánia. A férjem szerint már-már kicsit kényszeres is vagyok ezzel a dologgal. Minden indulásnál és minden megállásnál négyszer-ötször ellenőrzöm, hogy fel- vagy lekapcsoltam-e. Teljesen mindegy, hogy 5 percet megyünk vagy 3 órát. És hiába van ott már a legtöbb autóban – köztük az enyémben is – az automata mód, egyszerűen nem tudom azon hagyni az utót. Úgy érzem, ezt nekem kell irányítom és ellenőriznem, valahogy lelki megnyugvást jelent.
Rengeteget. A Veszprém és Budapest távot legalább kéthetente megteszem, mióta tudok vezetni. Gyakorlatilag már „csukott szemmel” is menne, persze soha nem fogom kipróbálni. Végigéltem az összes útfelújítását, kiszélesítést, a fehérvári elkerülő megépítését. Minden kanyar, minden tábla ismerős és egyszerűen nem tudom megunni. A Dunántúl tájai, a Balaton, a Bakony, a dombos utak…számomra ezek jelentik az „igazi otthon vagyok érzést” vezetés közben. Bár Noéval imádunk BKV-zni is, az autózás külön kis univerzum maradt számunkra.
Tulajdonképpen együtt nőttünk bele a családi életbe. Amikor nagykövet lettem, előtte két hónappal született meg Noé. Éled az életed valahogy, aztán anya leszel, és rájössz, hogy felértékelődik minden egyes négyzetcentiméter az autóban. Hogy fér be a babakocsi, utazáskor az etetőszék, hova lehet még egy játékot, táskát, plüsst betuszkolni. A Tucson nekem a „mindent bele” autó, túlzás nélkül mondom, hogy el tudnék menni vele egy világkörüli útra. Külsőre is nagynak tűnik, de amikor beülök, akkor azért még én is sokszor meglepődöm. Síelni is elmegyünk simán négyen, minden felszerelés befér, tetőbox nélkül. Aztán szerintem nőként különösen – de természetesen nem csak nőként – nagyon fontos, hogy jól érezd magad az autódban. Az, hogy az ülés varrása megegyezik a műszerfalon lévő kárpit színével, az anyaghasználat minősége milyen stb. Én ezekért nagyon tudok rajongani. Szeretem, hogy egy olyan dizájn és összhang fogad belül, ami tökéletesen passzol az ízlésemhez. A legfontosabb pedig, hogy biztonságban érzem magam benne. Anyaként ez az abszolút első!
A mostani autóm plug-in hibrid. (Ami a fotókon szerepel az pedig egy hibrid Tucson egyébként, azóta már egy plug-in hibrid modellt vezetek). Városban szinte csak elektromos üzemmódban használom, minden este töltöm. Vidékre pedig átváltok benzinre. Imádom ezt a kettősséget és teljesen passzol is az életvitelemhez. Szeretem, hogy kevesebb fogyasztással közlekedek a nagyobb teljesítmény mellett is.
Imádom a hatalmas kijelzőt. Mindent tisztán látok, gyorsan reagál, az egész rendszer azonnal összekapcsolódik a telefonommal, amint beülök. Nekem, aki tényleg rengeteget vezet, nagyon fontos, hogy a kijelző logikus, letisztult, átlátható legyen és ne vonja el a figyelmet az utakról. Nagyon szeretem ezt az egész technológiai megoldást.
Határozott. Pontos. Gyors döntésekkel. Nem vagyok vagánykodós, de ha előzni kell, az is rutinból megy már ennyi idő után. A forgalomban előrelátó vagyok, mindig 3-4 autóval előrébb nézem a forgalmat, szeretem kiszámítani a helyzeteket. Oké, kaptam már büntetést a több mint 20 év alatt, de alapvetően szabálykövető és figyelmes vezető vagyok. És nem szeretek bizonytalankodni.
A kamerák szuperek, de nem helyettesítik a tudást. Az első hóesésnél, amikor minden kamera összekoszolódik, gyorsan visszajön, milyen a „régi iskolás” vezetés. Szóval a kamerák jók és megkönnyítenek bizonyos helyzeteket, de ne felejtsük el a klasszikus tudást, mert egyelőre még mindig erre van a legnagyobb szükségünk vezetés közben!
Úgy tűnik, a Toyota végre komolyan ráfordult arra az útra, amelynek végén egy igazi, nagy…
Tavasszal egy teraszon elfogyasztott kávé, egy hosszabb beszélgetés a parkban vagy egy esti sörözés könnyen…
Látványos piaci erősödés rövid idő alatt Az autóvásárlás ma már jóval többről szól, mint egy…
A rendszeres autómosás azonban messze nem csak esztétikai kérdés: a felgyülemlő por, levelek és rovarmaradványok…
Amikor először eszembe jutott a kifejezés, hogy “Fly like a G6”, csak egy laza popslágerre…
Egy hely, ahol végre lelassulhatsz A golfpálya egészen más világ, mint a rohanó hétköznapok. Egy…