Civic mesék – Egy új Honda a régi árnyékában

Belezúgsz, majd 12 év után elhagyod egy másikért. Egy új kapcsolat a régi nyomában. Ez az én Honda Civic mesém.

Amikor először beültem a Civicbe 2006 tavaszán, hogy hazahozzam, kifejezetten izgultam. Már a katalógus láttán tudtam, hogy ez szerelem lesz, abból is az a fajta, ami beteljesül. Aranyló pezsgőszíne tökéletesen passzolt hozzá, vagány volt, mégis légies. Rokonlelkek voltunk, egyből éreztem, hogy ez hosszú távú kapcsolat lesz.

A 2006-os, nyolcadik generációs Honda Civic, közismert becenevén az „ufó” Civic, korszakalkotó, egyedi és futurisztikus modellnek számított, sőt, még ma is megállja a helyét. Akkoriban megbámultak vele az utcákon, vadiúj modell volt, és én büszkén robbantam ki elsőként a lámpánál a zöld jelzésre. Az 1,8 literes i-VTEC motorjával ez nem volt nehéz, szerettem, ahogy volt, se több, se kevesebb nem kellett.

Úgy alakult, hogy a kocsim és a fiam szinte egyszerre lépett be az életembe. Az új autó, a kisbaba és a szokatlan helyzetek okoztak eleinte némi kavarodást, de hamar összecsiszolódtunk. 415 literes csomagtartója mindent elnyelt, a hosszabb utazások se jelentettek problémát. Az évek alatt persze egyre több nyoma volt a gyerek önállósulásának, amit főleg a hátsó ülés kárpitja sínylett meg, de így is jól tartotta magát.

A kocsim és én eggyé váltunk. Mindenhova együtt mentünk, ha lehetett. Látott sírni és nevetni, dühöngeni és elfáradni, és látta a gyerekemet felcseperedni. Családtag volt.

 Amikor a fiam 12 éves lett, az én hűséges Civicem is. Kezdett korosodni, és az új modellekhez képest kissé már „fapadosnak” számított: nem ismertem az ülésfűtés kényelmét, nem volt beépített navigációm, sem bluetooth-om, sem kihangosítom. A telefonom és a gyerekem egyre okosabb lett, az autóm viszont nem. De én így szerettem.

Aztán az én ülésem környékén is egyre több jel utalt az együtt töltött éveinkre. A gyűrűm teljesen lekoptatta a sebváltó kerek fejét, a kárpit is megadta magát itt-ott. Magán viselte az együtt töltött mozgalmas évek minden lenyomatát, bárhová is néztem, kis sebhelyeket viselt. A rendszeres karbantartások ellenére is elő-elő jött új probléma, igazi olajfaló lett, végül megérett az idő a búcsúra.

Könnyeimmel küszködve vittem el leadni a kereskedésbe. Az utolsó közös utunk volt, igyekeztem a lehető leglassabban menni. Útközben lejátszódott bennem a sok-sok fordulat és kanyar, amit közös életünk során együtt vettünk be.
Jelenléte természetességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy jó fotó se készült róla. Csak a búcsúzáskor egy gyors kattintás.

Most egy 2017-es, tizedik generációs Honda Civic a társam. 1.0 VTEC TURBO motorja 129 lóerőt hozott az életembe, ami kevesebb, mint az 1.8-as elődje tudása (140 LE), de dinamikája azért hasonló. Felszereltsége bőven felülmúlja elődjét, van benne a számos elektromos extra mellett parkoló kamera, elektromos kézifék elindulássegítő opcióval, automatikus távolsági fényszóró, kétzónás automata légkondi, szóval csupa olyan, amit korábban nélkülöztem és tagadhatatlanul kényelmessé teszi az autózást. De ő más…  Ismerkedünk, hangolódunk. Egy csodás Civic, de mégsem AZ a Civic. Még.