MINI Cooper Paul Smith Edition teszt, ezúttal kicsit másképp. Több mint húsz év vezetés és két gyerek után arra voltam kíváncsi, maradt-e valami abból az érzésből, ami miatt a MINI Cooper egykor az álomautóm volt. Maradt. Sőt.

Több mint két évtizede vezetek. Ezalatt voltak autók, amelyek praktikusak voltak, voltak kényelmesek, nagyok, erősek, elegánsak, és persze olyanok is, amelyek egyszerűen tökéletesen tették a dolgukat. Elvittek A-ból B-be, befért beléjük a család, a gyerekek, a fél életünk.

A MINI Cooper viszont nekem sosem erről szólt.

Ő sokáig az álomautó kategóriában lakott. Abban a fiókban, ahová az ember azokat a dolgokat teszi, amelyek nagyon tetszenek neki, de közben pontosan tudja, hogy az aktuális élethelyzetében nem feltétlenül racionálisak.

Aztán eltöltöttem néhány napot ezzel a MINI Cooper Paul Smith Editionnel, és rájöttem valamire. Lehet, hogy eddig teljesen rosszul gondoltam, ki a MINI célcsoportja. Mert mi van akkor, ha a második célcsoport éppen én vagyok?

Kétgyermekes anya. Több mint húsz éve vezetek. Van életem, munkám, családom, logisztikám és rengeteg cuccom. És néha egyszerűen szeretnék úgy beülni egy autóba, hogy ne csak eljussak valahová, hanem élvezzem is az odavezető utat. Na, itt kezdődött kettőnk története. 

Ez az autó konkrétan felöltözött hozzám

Az első meglepetés már azelőtt ért, hogy igazán elkezdtem volna vezetni.

Az autó Inspired White karosszériájához Nottingham Green tető, zöld tükörházak és zöld részletek társulnak. A Nottingham Green ráadásul nem véletlen névválasztás: Paul Smith szülővárosára utal, és a Paul Smith Edition egyik meghatározó színe. A tetőn ott a jellegzetes Signature Stripe, ugyanaz a játékosság pedig apró részletek formájában az egész autón végigvonul.  És akkor jött az a pillanat, amin tényleg nevettem.

Ősz színtípus vagyok. Olíva, törtfehér, tompább zöldek, meleg természetes árnyalatok, nagyjából az én világom. És valahogy úgy alakult, hogy amikor a MINI nálam volt, szinte ösztönösen ugyanezekhez a színekhez nyúltam.

Az egyik napon olívazöld ruha, a másikon ugyanolyan nadrág, mint a kormány textil diszítése, körülöttem újra és újra visszaköszönnek ugyanezek a tónusok. Nem öltöztem össze az autóval. Egyszerűen összepasszoltunk. Szerintem ez nagyon Paul Smith.

Paul Smith, a Brit, aki szereti elrejteni a poént

Sir Paul Smith és a MINI kapcsolata nem egy gyors marketingkollaboráció. A közös történet 1998-ig nyúlik vissza, amikor elkészült a limitált Paul Smith Blue Mini, majd 1999-ben, a klasszikus Mini 40. születésnapjára Smith megalkotta a legendás, 86 csíkból és 26 színből álló egyedi Minit. 

A mostani Paul Smith Editionben pont azt szeretem, amit a divattervező munkáiban is: első pillantásra visszafogott, aztán minél tovább nézed, annál több részletet fedezel fel. Nottingham Green tükörházak és kerékagyak, Signature Stripe a tetőn és a kormányon, különleges kötött felületek a műszerfalon, Paul Smith-féle kijelzőgrafikák, sőt még egy kézzel rajzolt nyúl is elbújik az utastérben. Ajtónyitáskor egy kézzel írt „Hello” fogad, a küszöbön pedig Smith mondata: „Every day is a new beginning.”

És talán éppen ez a lényeg: nem akar mindenáron feltűnni. Inkább azt szeretné, hogy észrevedd.

A részletek. Na, azokkal megvettek.

A MINI belsejében néhány perc után azon kaptam magam, hogy mindent nézegetek.

A kötött műszerfalat. A kilincset. A hangszórórácsot. A kormány alján futó színes Paul Smith textilcsíkot. A varrásokat. A kör alakú központi kijelzőt. És azt, hogy valaki ezekkel tényleg foglalkozott.

Ez azért fontos, mert a mai autók egy része technológiailag elképesztően sokat tud, mégis nehéz hozzájuk érzelmileg kapcsolódni. Hatalmas kijelző, még nagyobb kijelző, menürendszer, asszisztensek, minden működik, mégsem feltétlenül marad meg benned valami. A MINI pont az ellenkező irányból közelít. Karaktere van.

Az autóiparban pedig szerintem ez lassan nagyobb luxus, mint még húsz lóerő.

Aztán megtaláltam a Go-Kart módot…

…és innentől gyakorlatilag elvesztünk. 😄

Ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem a vezetési élményből, nálam egyértelműen ez lenne. Go-Kart. Már maga az elnevezés is tökéletesen MINI. Nem Sport. Nem Dynamic Pro Max Plus. Hanem Go-Kart. Pontosan érted, mit ígér. És meg is kapod.

Az autó alacsonyan ül, közvetlen, elképesztően jól érzed, mi történik alattad, és úgy tapad az útra, hogy néha azon kapod magad: a következő kanyart már nem azért várod, mert arra vezet az út. Hanem mert jön egy kanyar.

Az útfekvése számomra az egyik legnagyobb meglepetés volt. Stabil, határozott, nagyon egyben van. Nem kell vele őrült tempóban menni ahhoz, hogy élvezd,  sőt, szerintem pont ez benne a jó. Egy teljesen hétköznapi városi útból is képes csinálni valami kis eseményt.

És húsz év vezetés után ezt nagyon tudom értékelni. Mert gyors autót vezettem már. De az igazán jó autó nem attól szórakoztató, hogy gyorsan mész vele. Hanem attól, hogy ötvennél is vigyorogsz.

Budapest? Köszönöm, végre én nyertem

Van még valami, amit egészen addig nem tudsz megfelelően értékelni, amíg nem próbálsz rendszeresen parkolóhelyet találni Budapesten. A MINI MINDENHOVÁ befér.

Olyan helyeken vettem észre parkolóhelyeket, amelyeket más autóval valószínűleg észre sem vettem volna. Egy szűk utca? Semmi gond. Kis hely két autó között? Nézzük meg. Fordulás? Megoldjuk.

És van abban valami furcsán felszabadító, amikor egy zsúfolt városban nem az autó mérete határozza meg, hogy hová mersz bemenni. Itt kezdett összeállni bennem az egész MINI-kép. Mert nem egyszerűen kicsi. A mérete a karakterének része.

Na jó. Beszéljünk arról a csomagtartóról.

Igen. Kicsi. Nem „egész ügyesen pakolható”. Nem „kompakt, de praktikus”. Kicsi.

És ezt szerintem teljesen felesleges szépíteni. A fotó pontosan megmutatja, mi történik, amikor az ember megpróbálja a való életét belegyömöszölni. Táskák, csomagok, ez-az …..és egyszer csak elfogyott a MINI.

Kétgyermekes család egyhetes nyaralásának teljes felszerelésével nem feltétlenül ez lenne az első autó, ami eszembe jutna. De közben rájöttem, hogy nem is ezt várom tőle. És itt érkezünk vissza ahhoz a bizonyos második célcsoporthoz.

Mi van, ha már nem kell mindennek egyszerre megfelelnie? Talán ez volt számomra a teszt legérdekesebb felismerése. Fiatalabban azt gondoltam, a MINI annak való, aki fiatal, városi, szabad, kevés csomaggal jár, és még nincs két gyerekének három különböző helyen programja ugyanazon a délutánon.

Most pedig azt gondolom: nekünk is való lehet.

Azoknak a nőknek, akiknek már kialakult az életük. Akik pontosan tudják, milyen egy praktikus családi autó. Akik már rengeteg kilométert levezettek. Akiknek nem kell bebizonyítani, hogy képesek racionális döntéseket hozni.

És akik éppen ezért egyszer csak megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy valamire azt mondják: nem azért szeretném, mert szükségem van rá. Azért szeretném, mert örömet okoz.

Lehet második autó. Lehet városi autó. Lehet az anya autója. Lehet az az autó, amibe reggel beülsz egyedül, bekapcsolod a zenét, Go-Kart módba teszed, és a következő húsz perc egy kicsit csak a tiéd.

És ettől hirtelen már egyáltalán nem tűnik irracionálisnak. Több mint közlekedési eszköz. Talán ezért maradt meg bennem ennyire ez a MINI. Nem tökéletes. A csomagtartó tényleg kicsi. A háromajtós karosszéria két gyerekkel nyilván kompromisszum. És ha kizárólag Excel-táblázatban hasonlítanánk össze autókat, biztosan lenne nála praktikusabb választás.

Csakhogy autót nem mindig Excelben választunk. Néha az számít, milyen érzés odamenni hozzá. Milyen érzés meglátni a zöld tetőt.

Milyen érzés megfogni a kormányt. Milyen érzés felfedezni rajta még egy Paul Smith-részletet. Milyen érzés befordulni vele egy kanyarba. És milyen érzés kiszállás után még egyszer visszanézni rá.

A MINI Cooper Paul Smith Edition számomra nem egyszerűen egy autó, ami elvisz A-ból B-be. Sokkal inkább emlékeztető arra, hogy az A és B között történik az élet.

És több mint húsz év vezetés, két gyerek és többszázezer megtett kilométer után egészen jó érzés volt rájönni:az álomautómat talán nem kinőttem. Lehet, hogy most nőttem bele igazán.